Mentünk egy temetésre. Már amúgy is szomorú voltam a kocsi miatt. Eladtuk a Jazzt és vettünk egy fekete Mercedest. Épp a szerelő nézte át. A temetés a város másik végén volt éjszaka, ezért nagyobb társasággal mentünk át a városon. Koromsötét volt, sehol egy utcai lámpa. Balázs próbált terelgetni, végül telefonokkal sikerült világítani. Ilyen sötétben nem akarta Balázs a kocsit otthagyni, ezért a szerelő követett minket vele, próbáltuk kitalálni, hova parkoljon le. Sehol nem találtunk alkalmas helyet. Végül meglett a hely, egy szűk utcában. Éppen fordult rá, amikor jött szembe egy kocsi. A szerelő túl nagy ívben vette be a kanyart, ezért végigszántotta a szembejövő autó oldalát. Hogy ne mehessen el, odaszorította a falhoz. Hisztérikus voltam, üvöltöttem a dühtől meg a fájdalomtól, hogy oda az új autó. Nagy nehezen visszafogtak, és tovább vonszoltak a temetés felé. Végig bőgtem az út alatt.
Mikor odaértünk, kiderült, h nem temetés, hanem vmi ember eltűnésének a színhelye, egyben tanulószoba, egyben pszichiátria. A tanár-pszichológus-nyomozó Michelle Pfeiffer volt. Próbáltam félreülni, hüppögtem egy sort még... Sajnos felhívtam magamra a figyelmet. Kérdezgetett, megvan-e a házim, tudom-e a verset (A reményhez)... Persze egyik sem. Nagyon furcsán nézett rám, méregetett. Aztán megmutatta az eltűnt nőről az utolsó kamerafelvételt. A nő a felvételen Michelle Pfeiffer volt, innentől a kikérdező nő vki más lett. Magyarázta, hogy el kell mondanom, mire emlékszem, de megmakacsoltam magam. Közben a többiek elkezdtek furcsán viselkedni. Egyik srác totál lefagyott beszéd közben. Egy lánynak fennakadtak a szemei, rá kellett szólni, hogy nyugi. Egy ablakból láttam, hogy egy erdő van mellettünk. Én mezítláb voltam, elég zavaró volt, fáztam. Betakaróztam egy kockás pléddel. Végig piszkált engem a nő, hogy emlékezzek vissza, mi történt. Próbáltam, de nem ment, csak vmi félelem volt bennem. Magyarázta, hogy ha makacs vagyok, és nem mondom el, újra meg fog történni... Akkor már üvöltöttem vele, sírtam, hogy "de hát nem emlékszem semmire, ha emlékeznék, elmondanám!" Közben bementek gyerkek az erdőbe, de riadtan jöttek ki. Utána megint egy srác győzködött egy lányt, hogy menjen be vele a hegedűvel. Néztem őket, ahogy mennek, és csak az dörömbölt a fejemben, hogy "az erdő nem szereti a hegedűt!" Vhogy ekkor már éreztem, h nagy baj van, szereztem gyorsan zoknit egy fiókból, szóltam mindenkinek, hogy készülődjön, menekülni fogunk. Páran hülyének néztek, páran nagyon is tudták miről beszélek. Nagyon féltem, és itt riadtam fel.
Mikor odaértünk, kiderült, h nem temetés, hanem vmi ember eltűnésének a színhelye, egyben tanulószoba, egyben pszichiátria. A tanár-pszichológus-nyomozó Michelle Pfeiffer volt. Próbáltam félreülni, hüppögtem egy sort még... Sajnos felhívtam magamra a figyelmet. Kérdezgetett, megvan-e a házim, tudom-e a verset (A reményhez)... Persze egyik sem. Nagyon furcsán nézett rám, méregetett. Aztán megmutatta az eltűnt nőről az utolsó kamerafelvételt. A nő a felvételen Michelle Pfeiffer volt, innentől a kikérdező nő vki más lett. Magyarázta, hogy el kell mondanom, mire emlékszem, de megmakacsoltam magam. Közben a többiek elkezdtek furcsán viselkedni. Egyik srác totál lefagyott beszéd közben. Egy lánynak fennakadtak a szemei, rá kellett szólni, hogy nyugi. Egy ablakból láttam, hogy egy erdő van mellettünk. Én mezítláb voltam, elég zavaró volt, fáztam. Betakaróztam egy kockás pléddel. Végig piszkált engem a nő, hogy emlékezzek vissza, mi történt. Próbáltam, de nem ment, csak vmi félelem volt bennem. Magyarázta, hogy ha makacs vagyok, és nem mondom el, újra meg fog történni... Akkor már üvöltöttem vele, sírtam, hogy "de hát nem emlékszem semmire, ha emlékeznék, elmondanám!" Közben bementek gyerkek az erdőbe, de riadtan jöttek ki. Utána megint egy srác győzködött egy lányt, hogy menjen be vele a hegedűvel. Néztem őket, ahogy mennek, és csak az dörömbölt a fejemben, hogy "az erdő nem szereti a hegedűt!" Vhogy ekkor már éreztem, h nagy baj van, szereztem gyorsan zoknit egy fiókból, szóltam mindenkinek, hogy készülődjön, menekülni fogunk. Páran hülyének néztek, páran nagyon is tudták miről beszélek. Nagyon féltem, és itt riadtam fel.
